A rókacápa
2009-08-29 18:20:51 - Egyéb
Eredete, rendszertani helyzete
Nakamura, a japán Császári Taihoku Egyetem professzora, csak 1935-ben azonosította a közönséges rókacápától (Alopias vulpinus) eltérő fajként a nyílt-tengeri rókacápát (Alopias pelagicus, Nakamura, 1935). Amikor 1788-ban Gmelin először írta le az A. vulpinust, egészen Nakamura precíz összehasonlító vizsgálatáig egységes taxonnak tekintették a két fajt. (A nyílt-tengeri rókacápát egyébként a magyar nevezéktanban rókácápának hívjuk, és az A. vulpinust közönséges rókacápának nevezzük. A nemzetség név, az Alopias görögül rókát jelent.) A rókacápa a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) és azon belül a rókacápa-félék családjába (Alopidae) tartozik. A család egy nemzetségből (Alopias) és három fajból, az A. pelagicuson kívül a közönséges rókacápából (Alopias vulpinus) illetve a nagy szemű rókacápából (Alopias superciliosus) áll. A rókacápa-félék leszármazási kapcsolata a Lamniformes renden belül még nem pontosan tisztázott. Amíg például a közönséges rókacápa mindhárom óceánban megtalálható, és az egyetlen olyan nagytestű cápafaj, amely még a viszonylag szegényes élővilágú Fekete-tengerben is előfordul, addig az A. pelagicus jelentős populációi csak az indo-pacifikus térségből ismertek.
A rókacápa biológiája, anatómiai jellemzői
A rókacápa a nagytestű cápa fajok közé tartozik. A kifejlett hímek és nőstények testmérete -más lamnid fajoktól eltérőn-, közel azonos. Az előbbiek átlagos testhossza 260-330 centiméter, a nőstényeké pedig 270-360 centiméter közötti. Az eddig ismert legméretesebb egyed teljes testhossza elérte a 395 centimétert.
Az Alopidae családba tartozó fajok egyedi jellemzője az aránytalanul hosszú felső farokúszó lebeny, amely a rókacápánál meg is haladhatja a törzs hosszát. A törzs megnyúlt, torpedó formájú. A rosztrum rövid, és hegyes végű. Az aránylag nagy szemek közel fekszenek az orrhoz. A retina egységesen fekete színű. A szemek a többi lamnid fajhoz hasonlóan, nem rendelkeznek pislogóhártyával. Szorosan a szemek mögött találjuk az apró fecskendőnyílásokat. A kopoltyúrések kicsinyek, az utolsó kopoltyúív a mellúszó töve mögött található. A mellúszók hosszúak, és lekerekített végűek. (Az A. vulpinus mellúszója hegyes csúcsban végződik.) Az első hátúszó meredek szöget zár be a dorzális síkkal, hosszúkás, meredek háromszög formájú. A második hátúszó apró, lapított, és a farok alatti úszó felett található. A páros has alatti úszók nagyok, jól fejlettek. A faroknyél rövid, és szintén eltérően más heringcápa-féléktől, igen vastag. A farokúszó felső lebenye nagyon hosszú, és fokozatosan elvékonyodik. Az alsó lebeny viszonylag széles. A rókacápa faroknyelén nincsen kaudális él, és ez szintén a legtöbb lamnid fajtól eltérő anatómiai sajátosság. A szájnyílás keskeny. A symphisis típusú fogazat nagyon kicsi, a felső álkapocsban átlag 45, az alsóban pedig 37 fogat találunk. A foglemez széles és beöblösödő, a korona döntött, lapos, háromszög alakú, a rövidebb él tövében két egybenőtt mellékcsúccsal. A háti (dorzális) testtáj színe mélykék illetve sötét kékesszürke, a hasi (ventrális) rész fehér.
A rókacápa ál-elevenszülő, ún. ovoviviparus faj. A tojásokból az anyaállat testén belül kelnek ki az ivadékok. Bizonyított tény ennél a fajnál az uteruson belüli kannibalizmus: az elsőként kikelő ivadékok felfalják a még kevésbé fejlett embriókat tartalmazó tojásokat. Lin 1999-ben publikált és 167 vemhes nőstény vizsgálatán alapuló megfigyelése szerint, a már kikelt ivadékok között nem tapasztalható további kannibalizmus.
A hímek 6 és 9, a nőstények pedig 8 és 9 éves korukra válnak ivaréretté. Az újszülött ivadékok igen nagyméretűek, testhosszuk 90-140 centiméter közötti. Az ivadékok nagy mérete relatív védettséget biztosít az újszülöttek számára a kisebb ragadozókkal szemben. A nőstények általában csak kettő ivadékot ellenek, így a rókacápa az alacsony reprodukciós rátával rendelkező, és emiatt szaporodásbiológiailag a különösen sérülékeny cápafajok közé tartozik. A hímek átlagos életciklusa 20, a nőstényeké 29 év. A rókacápa sebes úszású, aktív, nyílt vízi ragadozó. Táplálékrendjét apró pelágikus rajhalak és lábasfejűek alkotják. Kisebb csoportokban, közösen vadásznak. Hosszú és erős farokúszójukkal felkorbácsolják a vizet, és a szétbomlasztott rajhalakat jól célzott farok csapásokkal kábítják el, majd ezt követően könnyedén összefogdossák a mozgásképtelenné vált zsákmányt. Epipelágikus faj, a kontinentális selfet borító, és a nyílt óceán felszíni vízrétegeiben honos. Megtalálható a partoktól távoli korallzátonyok és szigetek nyílt tengerrel határos parti vizeiben is. Legfeljebb 150 méteres mélységig hatol le. Ez a faj a röviduszonyú makóhoz (Isurus oxyrinchus) hasonlóan időnként akár öt méteres magasságig is kiveti magát a vízből. A kiugrások oka nem ismert, de legvalószínűbb, hogy így próbál az állat megszabadulni a bőrére tapadt parazitáktól.
A rókacápa igen hasonló a közönséges rókacápához, és emiatt gyakran össze is tévesztik a két fajt. A rókacápa és az Alopias vulpinus vizuális megkülönböztetése legegyszerűbben a mellúszók formája, és a színezet alapján lehetséges. A rókacápa mellúszói lekerekített végűek, az A. vulpinusé ezzel szemben hegyes csúcsban végződik. Amíg a rókacápa sötétkék dorzális színe fokozatosan megy át a ventrális testtáj világos fehér színébe, addig az A. vulpinus színváltása markáns, és a has felett több, éles szegélyű fehér folt észlelhető.
Elterjedtsége, etológiai jellemzői, veszélyességi fokozata
A rókacápa az indo-pacifikus térségben és a kelet csendes-óceáni, ún. pacifikus faunaprovincia trópusi, szubtrópusi vizeiben honos. Érdekes különlegesség, hogy jelenlétét sikerült már kimutatni a Földközi-tengerben is. Mivel az Atlanti-óceánban egyáltalán nem él ez az indo-pacifikus cápa, csak a Szuezi-csatornán keresztül vándorolhatott be a Földközi-tengerbe. (Megjegyzendő, hogy egy másik indo-pacifikus faj, a Vörös-tengerből jól ismert feketefoltos szirtcápa (Carcharhinus melanopterus) is betelepedett a kelet mediterrán vizekbe, ahol már egészen a dél-török partokig felhatolt.) A rókacápa megtalálható a Vörös-tengerben, északon az egyiptomi partvidékig, az Ádeni-öbölben, valamint az Indiai-óceán kelet-afrikai övezetében, egészen a dél-afrikai Kwazulu-Natal tartományig. Szintén honos az Arab-tengerben Omántól Indiáig. A nyugat csendes-óceáni vizekben dél-Kína, Tajvan, a Japánhoz tartozó Honshu sziget, továbbá észak-nyugat Ausztrália vizeiből is ismert. Viszonylag jelentős egyedszámú populációja található a Fülöp-szigetek keleti partvidékén. Az egyenlítői pacifikus területen megtaláljuk Új-Kaledóniában, a Mikronéz Államszövetséghez tartozó szigetek térségében és Tahitin, valamint Hawaiion. Legkeletibb elterjedtségének határa a Kaliforniai-öböl, valamint a Galapagosz-szigetek.
Etológiai jellemzőiről nem sokat tudunk, mivel igen nehéz a természetes körülmények között történő hosszasabb megfigyelése. Migráns és szociális fajnak tekintik, bár leggyakrabban magányosan észlelhető. A búvárokkal szemben tartózkodóan, óvatosan viselkedik, megközelítése nem egyszerű feladat. Az emberre nézve nem tartják veszélyesnek, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ha provokálják és megriad, a farkával végzetes erejű ütést mérhet a magáról megfeledkezett búvárra.
