Az óriásszájú cápa
2009-08-10 16:18:56 - Egyéb
Ezt a különleges cápafajt csak egészen rövid ideje ismeri a tudomány.
A XX. századi cápakutatás egyik legjelentősebb felfedezése az óriásszájú cápa (Megachasma pelagios, Taylor, Compagno és Struhsaker, 1983) volt. 1976. november 15-én, az US. NAVY AFB-14. számú oceanográfiai kutatóhajója a Hawaii-szigetek térségében, Oahutól 42 kilométerre, a nyílt óceánon mintagyűjtést végzett. A 4600 méteres mélységbe leeresztett háló felhúzását követően a kutatók egy soha nem látott, 4 méter 46 centiméter hosszú különleges cápát szabadítottak ki a hálóból. A kifogott példányt -hosszas kutatómunka után- 1983-ban írták le, véglegesen tisztázva rendszertani hovatartozását. A taxonómiai kutatómunkát a cáparendszertan világhírű művelője, Dr. Leonard Compagno, a Fokvárosi Egyetem tengerbiológus professzora vezette. Az összehasonlító molekuláris biológiai vizsgálatok bebizonyították, hogy az óriásszájú cápa -számos, a csoporttól eltérő anatómiai jellegzetessége ellenére-, a heringcápa-alakúak rendjébe (Lamniformes) sorolható. A kifogott példány, mint holotípus egyben egy új család (Megachasmidae) és új nemzetség (Megachasma) képviselőjének is bizonyult. A faj felfedezését követően ismertté vált újabb példányok további tanulmányozása kimutatta, hogy az óriásszájú cápa a plankton-szűrögető életmódot folytató óriáscápa (Cetorhinus maximus) közeli rokona. Leszármazása a kutatók többséginek mondható álláspontja szerint (Compagno, Gubanov, Kondjurin, Nelson, Stevens és Eschmeyer) a Cetorhinidae családhoz köthető. Morrisay, Dunn valamint Long és Waggoner a fogszerkezet alapos vizsgálata alapján publikált tanulmányaikban egy másik lamnid csoporttal, a krokodilcápák családjával (Carcharidae) is fennálló, lehetséges törzsfejlődési kapcsolatra hívták fel a figyelmet. Ismert fosszilis maradványok hiányában az óriásszájú cápa evolúciója még nem pontosan tisztázott.
Az óriásszájú cápa a nagy, illetve rendkívül nagyméretű cápákhoz sorolható. A felfedezése óta ismertté vált 42 egyed méretéből megállapítható, hogy a kifejlett hímek általában 4,4-5,3 méteresek, a nőstények testhossza 5-5,5 méter közötti. Az eddig ismertté vált legnagyobb példány teljes testhossza elérte az 549 centimétert.
Az óriásszájú cápát számos, csak erre a fajra jellemző anatómiai bélyeg teszi igazán különlegessé. Egyik fő sajátossága a hatalmas méretű fej. A rosztrum nagyon rövid, és erősen lekerekített. Az óriási száj terminális, azaz középállású, ami igen ritka a cápák világán belül. Egyedül a fajjal semmilyen rokonsági kapcsolatban nem álló, de szintén igen különleges szerzetnek tekinthető galléros cápa (Clamydoselachus anguineus), valamint az angyalcápa-alakúak rendjébe (Squatiniformes) tartozó fajok rendelkeznek terminális állású szájjal. A megnyúlt test hengeres, torpedóformájú. A szemek közepes méretűek, és a többi lamnid cápához hasonlóan nem rendelkeznek pislogóhártyával. A retina fekete színárnyalatú. Közvetlenül a szemek mögött és azokkal egy vonalban találhatók a kisméretű fecskendőnyílások. Az öt-öt kopoltyúrés közepes méretű. (Számos heringcápa-félére az igen nagyméretű kopoltyúrések jellemzők.) A kopoltyúívek közvetlenül a mellúszók előtt találhatók. A mellúszók egyenesek, hosszúak, és csúcsos a végük. Az első hátúszó alacsony, lapos, háromszög formájú. A második hátúszó jóval kisebb, mint az első.
A páros has alatti úszók laposak, a páratlan farok alatti úszó kicsi, és a faroknyél előtt található. A farokúszó igen nagy, és erősen aszimmetrikus (heterocerk). A felső lebeny majdnem az állat testhosszának a harmadát teszi ki, külső éléről hiányzik a lamnid cápákat jellemző kaduális lebeny. A farokúszó alsó lebenye is jól fejlett. Szintén a heringcápa-félékkel ellentétes anatómiai jellemző, hogy a faroknyélről hiányoznak a kaduális élek. A fogazat az óriáscápáéhoz hasonlóan, erősen redukálódott. Az óriásszájú cápa, hasonlóan az érdescápához (Rhincodon typus) és rokonához, az óriáscápához, plankton szűrögető életmódot folytat. A nyitott kopoltyúrések belső ívein finom szűrőlemezek találhatók, amelyeken az apró, planktonikus élőlények fennakadnak.
Az óriásszájú cápa táplálékrendjét alsóbbrendű pelágikus rákok, és kisebb medúzák alkotják. Fő tápláléka egy, a nyílt óceán bathypelágikus régiójában gyakori apró rákféle, a Thysanopoda pectinata. Ez az átlag 3 centiméter hosszú rák a nyílt víz 300 és 1100 méter közötti mélységtartományában gyakori. Szintén fontos tápláléka az Atolla vonhoffeni fajnevű mélytengeri medúza. Vadászati szokásairól keveset tudunk, valószínű, hogy a mélyvízi rákok és medúzák rajai körül keringve szűri ki zsákmányát a vízből. Fajlagosan jóval kevesebb prédával beéri mint az óriás, illetve az érdescápa. A kifogott példányok gyomortartalmának vizsgálata mellett ezt bizonyítja továbbá, hogy szűrőrendszere fejletlenebb, mint az előbb említett fajoké. Bizonyított tény, hogy az óriásszájú cápát időnként elejti a mai óceánok legnagyobb húsevő ragadozója, a nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus).
Az óriásszájú cápa általában a mélyvizekben tartózkodik. Egy, a kaliforniai Dana Point közelében rádióadóval megjelölt példány mozgását vizsgálva megállapították, hogy nappal általában 300-400 méteres vízmélységbe húzódik, éjszaka viszont 160-120 méteres sekélyebb mélységekbe emelkedik. Esetenként 12-25 méteres sekély vízrétegekben is észlelték. Az óriásszájú cápa rendkívül lassú mozgású, átlag 1,5-2,1 kilométer távolságot tesz meg óránként.
Szaporodásbiológiájáról csak nagyon keveset tudunk. Elevenszülő, viviparus faj. Nem ismert az ivadékok születéskori mérete. Az eddig észlelt legkisebb juvenil egyed másfél méteres volt.
A cápák világán belül egyedül az óriásszájú cápa válik gyakori áldozatává az apró méretű, Isistius brasiliensis fajnevű, fél-parazita életmódot folytató cápának. Ennek oka, hogy az óriásszájú cápa bőre igen vékony, így azt könnyen átharapja az élősködő életmódot folytató parányi "rokon". Az Isistius brasiliensis élettere szintén az óceánok mezopelágikus régiója, és az óriásszájú cápa lassú mozgása is igen kedvező a vérszívó parazita cápa megtelepedéséhez a gazdaállaton.
Az óriásszájú cápa a legritkább cápafajok közé tartozik. Jellemző, hogy az 1976-os felfedezése óta eltelt harminchárom év alatt eddig összesen csak 42 példányt sikerült azonosítani. A megfigyelések szerint egyaránt előfordul a kontinentális selfet borító viszonylag sekély, átlag 150-200 méter mély víztömegben, az ún. neritikus övben ugyanúgy, mint a nyílt óceán pelágikus régiójában. Annak ellenére, hogy jellemző tartózkodási mélysége 160 és 600 méter, képes egészen 4000 méteres mélységig, az abisszikus zónáig lehatolni. Elsősorban a trópusi, szubtrópusi öv mélyvizeiből ismert.
Az eddig azonosított példányokat a nyugat-atlanti térségben Brazíliánál, a kelet-atlantikumban pedig Szenegál környékén észlelték. Az Indiai-óceán dél-keleti térségében Ausztrália vizeiből ismert. Több példányt is kifogtak a Fülöp-szigeteken (Macabalan-Bay, Cagayun de Oro, Negros), Indonéziában (Sulawezi, Nain Island) valamint a közép csendes-óceáni térségben a Hawaii-szigeteknél (Oahu). Az egyik legtöbb észleléssel érintett terület a kaliforniai partvidék (Sant Clemente, Santa Catalina Island), de Japán térségében is többször megfigyelték. Magányosan él, viselkedéstani jellemzőiről szinte semmit sem tudunk. Nyugodt, békés természetű cápafaj, az emberre nézve nem jelent semmilyen veszélyt.
Életmódja miatt, és mivel rendkívül ritka, az óriásszájú cápa víz alatti megpillantása egészen különleges alkalom. Légzőkészülékes búvárokat eddig csak a kaliforniai partvidéken, Santa Catalina térségében ért az a rendkívüli szerencse, hogy közvetlen közelről találkozhattak ezzel a jámbor óriással.
